A kommunikáció védelmében

Tanszékvezetőnk, Szirák Péter az alábbi írással szólt hozzá a kommunikáció- és médiatudományi szakterület körül kialakult társadalmi vitához. A szöveg szerkesztett változata a Heti Válasz 2011. október 20-i számában jelent meg.

Megsokasodtak a kommunikáció szak társadalmi hasznosságát elvitató megnyilatkozások a közbeszédben, s a felsőoktatás finanszírozásának tervezett átalakulásával végveszélybe kerül e terület tudományegyetemi, vagyis igazán avatott oktatása és kutatása. Egy viszonylag új, s nálunk késlekedve meghonosított szakról van szó, ami viszont a napnyugati világban ma mindenütt mérvadónak számít. Való igaz, hogy a képzés túlméretezetté vált és nem is mindenhol biztosított megfelelő színvonalat, de az utóbbi években végbement egy olyan tisztulási folyamat, amely az akkreditációhoz kötődően megerősítette a képzés minőségét. A nagyobb egyetemeken ez idő szerint egyáltalán nem „tömegtermelés” folyik, hanem a minőségelvet szem előtt tartó, doktori programokhoz kötődő oktatási-kutatási tevékenység.

A lábra kapott híresztelésekkel szemben a kommunikáció szak egyetemi szinten tehát nem puszta „újságíró-tanfolyam”, nem holmi „diplomagyár”, hanem egy olyan tudományág művelése, melynek küszöbön álló ellehetetlenítése súlyos versenyhátrányba hozza hazánkat. A jelentős hozzáadott értéket termelő média-kommunikációs képzés ugyanis nem véletlenül húzóágazat ma világszerte. Merthogy mindenütt szükség van a média által meghatározott társadalmi kommunikáció szakembereire. Hallgatóink megismerik a web 2.0. alkalmazásokban termelődő új kulturális tudás használatához és értelmezéséhez szükséges kompetenciákat. Képesek lesznek eligazodni a munka világának szervezeti kultúrájában, valamint a hatékony közösségszervezés és a társadalmi felelősségvállalás üzleti, kulturális és médiapiaci színterein. A tudományok mezőnyében csak a média-kommunikációs műhelyek teszik fel azt a kérdést, hogy hogyan alakítsuk az eljövendő generációk viselkedéskultúráját, értelmezési készségeit a jórészt ellenőrizetlenül áramló mediatizált információk új világában. A tengernyi kommunikatív eseményből a lényeg kiemelése összetett elemzői képességet igényel, ezért van feltétlenül szükség a kommunikáció- és médiatudományi képzésre az egyetemeken. A debreceni szak életben maradásán például nem kevesebb múlik, mint az, hogy a régióban élő fiatalok mennyire lesznek képesek az online felületeken megvalósuló kommunikációs lehetőségeket használni, s megérteni azt, hogy ez a technológiai környezet hogyan határozza meg a társadalmi csoportok szerveződését és intézményesülését.

Az internet megnyitotta a lehetőséget az azonnali véleménynyilvánítás előtt, s ezzel óriási változás indult el a kultúra, a közélet, a politika és a média színterein. Magasan mediatizált ügymenetek vannak kialakulóban a közigazgatásban és a vállalati kommunikáció területein is, a menedzsment egyre inkább belátja, hogy a kommunikáció el nem hanyagolható vállalati értékteremtő folyamat. A társadalmi kreativitás új formáinak feltárásával a kommunikációs kutatás egyedülálló feladatot lát el a tudásgazdaságban. Ezért is meggyőződésem, hogy a kommunikáció minőségelvű, államilag is finanszírozott oktatása és kutatása alapvető társadalmi érdek.

A túlképzés nemcsak itt, hanem számos más területen is megfigyelhető. Ennek megszüntetése azonban nem szabad, hogy együtt járjon egy teljes tudományterület diszkreditálásával. Márpedig a média-kommunikáció oktatásának – és így kutatásának szerény – finanszírozásából a tervek szerint most úgy vonul ki az állam, hogy közben meghatározza, hogy mennyiért lehet oktatni. Az évi 400-500 ezer forintos tandíj csak az állami intézmények kezét köti meg, a magán- és az egyházi intézmények alá fognak ennek ígérni. Következésképp ezen a képzési területen csak bizonyos régiók tehetős gyerekei tanulhatnak majd. A lebutulás (a szaktudományos műhelyek, s velük a kompetenciák elsorvadása) és a kontraszelekció okozta negatív hatás nemsokára közvetlenül is jelentkezni fog a gazdaság és a kultúra színterein. Valamennyiünk érdeke, hogy ne szenvedjük el ezt a veszteséget.

Szirák Péter